(Ez az említett legrosszabb novella, amit egy pályázatra küldtem be. Most ezzel terrorizálok, mwhahaha)

- Én nem hülyéskedem - közölte Anna komolyan. - Ki kéne lépni ebből a taposómalomból.
Gergő az órájára pillantott. 16:32, villogott neonzöldben kézfejének bőre alól. Csúcsmodell, az összes zsebpénze ráment.
- Mégis mit csináljunk? Ha kijutunk az egyetemről, pénzt kell keresni, azt meg csak munkával lehet. - Vállat vont, és ettől meglibbent szintén neonzöld taraja. - Taposómalom, ördögi kör.
- Nem tudom, mi bajotok van - jegyezte meg halkan Marci. - Ha azt csinálod, amit szeretsz...
- Persze! - hördült fel Anna. - Mert szerinted mindenki azt csinálja, amit szeret!
- Meg aki ügyvédnek készül, annak nincs baja a leendő fizuval - kontrázott Gergő.
- Csak azt akartam mondani, hogy tanultam történelmet, és volt már egy olyan időszak itt, amikor a lakosság nagy része kivonta magát a becsületes, bejelentett munka és az adózás...
- Mert a vállalkozás nem becsületes munka?!
Marci behúzta a nyakát. Anna tizenegy éve holokungfuzott, már országos bajnokságot is nyert. Nem volt kifejezetten tanácsos feldühíteni.
- Dehogynem...
Csönd telepedett közéjük.
Ők hárman már gyerekkoruk óta ismerték egymást, mindannyian az Angyalföldi Rezervátumban laktak, egymás szomszédságában. A nagy 2045-ös árvíz után helyreállított kerületet elkerítették és bezöldítették fákkal, parkokkal. A régi épületek nagy része használhatatlanná vált, úgyhogy földig rombolták, és családi házakkal helyettesítették, amiket csillagászati áron értékesítettek a befektetők. Mindezt szüleik elbeszélése alapján tudták, de szívesen kérkedtek vele régen a gimnáziumban.
Marciék madárfüttyös teraszán napoztak éppen.
- Miért, milyen vállalkozást csinálnál, Anna? - szólalt meg újra Marci. Zavarában az implantját kezdte babrálni, azt az apró kis lukat a mutatóujja bütykén, ahova a tintát kell tölteni az ujjtollba.
A lány egy szemvillanásnyit sem habozott.
- Csillagértékesítés!
A két fiú tanácstalanul nézett egymásra.
- Kifejtenéd? - unszolta Gergő.
- Az emberek szeretnék, ha megmaradnának az utókornak. Rengeteg elnevezetlen csillag van, főleg most, a tavalyiak után. Mi egyszerűen csak lezsíroznánk a csillagászati hivatallal, hogy ha valaki el akar nevezni egy csillagot, az megtehesse. Na persze nem ingyen.
Gergő nem osztotta Anna lelkesedését. Belekortyolt a stílusosan neonzöld koktélba maga előtt, aztán megszólalt:
- Ez eléggé szélhámos dolognak hangzik...
A lány megrökönyödve nézett a zöldhajú fiúra. Tőle nem várt efféle reakciót.
- Úgy értem, ha az emberek továbböröklődési vágyát akarod megfogni, akkor jobb módszerek is vannak.
- Például a hibernálás - kottyantotta közbe Marci.
- Á, az régi - legyintett a másik kettő egyszerre.
- Rengeteg olyan cég van már, nem biznisz - toldotta meg Anna.
- Viszont az időtálló arckép... - jegyezte meg Gergő.
- Mi?
- Nemrég hallottam. Hologrammokat csinálnak az emberekről, és feltehetik a falra a 3D arcképüket. - Hatásvadász szünetet tartott, hogy megbizonyosodjon, mindketten figyelnek rá. - És ugye ennek van hagyománya is, még a festmények korából...
- Hm, ez nem is rossz ötlet...
- Ti holókat akartok csinálni más emberekről? - viszolygott Marci.
- Mozgó holókat! - tette hozzá Gergő.
- Mozgó holók...
Anna teljesen elmerült a gondolatban.
- Mint az a régi 2D-s mesefilm, amiben mozogtak a fényképek.
- Harry Potter - jelentette be tudálékosan Marci.
- Az! - Annát ismét elöntötte a lelkesedés. - Ger, szerinted ezt tényleg meg lehet csinálni?
A zöldhajú srác elkomorodott.
- Nos, az az igazság, hogy a holó szakszemináriumra nem igazán jártam be... - Aztán Anna összevont szemöldökét látva gyorsan hozzátette: - De utánanézhetek...
- Ennél még az is jobb lenne, ha szobrot csinálnátok - jegyezte meg Marci, és hogy ne kelljen barátai szemébe néznie, belekortyolt a bloody mary-jébe.
- Szobrot? - kérdezett vissza Gergő azonnal. - Ez a nagy ötleted?!
- Miért? Van olyan jó, mint a holokép... - kelt Marci védelmére Anna. Gergő sértődött arcot vágott, amitől a haja sápadt sárga árnyalatot öltött.
- Igen... és éppen tegnap volt a hírekben, hogy a 3D nyomtatás újabb lépcsőfokra lépett.
- Az mit jelent?
- Hát hogy most már tudnak szövetfelületet nyomtatni.
- Úgy érted, keverni az anyagokat? - bújt ki Gergőből a szakmai érdeklődés.
- Igen.
- Ez mit jelent? - kérdezte Anna.
- Azt, hogy pár év, és gyakorlatilag bármit ki fognak tudni nyomtatni - magyarázta Gergő mint a csapat műszaki szakembere. Régebben sokat vitatkoztak a lánnyal: Anna ugyanis pszichológiát tanult, és fennen hangzoztatta, hogy nem kíváncsi semmilyen kütyü működésére, amíg képes használni.
- Bármit?
- Aha. - Marci élvezte, hogy felé irányult az érdeklődés. - Akár egy házat is.
- Házat? - döbbent meg Gergő is.
- Megfelelően nagy nyomtatóval igen. Persze költségeket még nem számoltam...
- Na jó - fújt egyet Anna. - Maradjunk a realitások talaján. Szobrot mondtál?
Marci fellegekben járó tekintete egy csapásra visszafókuszált a lány pisze orrára, culkin-kék tekintetére. Sokan hordtak ilyen kontaktlencsét divatból, az idős színész parfümje pedig még népszerűbb volt.
- Igen, életnagyságú, háromdimenziós szobrot. Csak csinálsz egy 3D szkennelést a fickóról, betáplálod a gépbe, és már nyomja is kifelé.
- De nincs már rengeteg ilyen cég?
- Utánanéztem, nincs. Az ipari felhasználáson kívül csak kisebb konyhai és fürdőszobai eszközöket nyomtatnak.
- Ez mind szép és jó, de mégis honnan lenne pénzünk erre? - jegyezte meg Gergő rosszmájúan.
- Miért, mi kell hozzá? Csak egy megfelelő méretű nyomtató, meg az anyag. Nem, Marci?
- De. Egy ilyen gép a szállítással együtt 35 ezer euró. És lehet üregesen nyomtatni.
- És milyen anyagból?
- Hallhattad, bármiből - torkollta le Gergőt a lány. - Akár csokiszobrot is csináltathat magáról.
Gergőből kirobbant a nevetés. A többiek megkönnyebbültek: újra a régi csapat, együtt.
- Na és mi legyen a cégnév? - kérdezte Anna hirtelen.
Ezúttal Marci vágta rá rögtön a választ:
- Michelangelo!
Gergő utálkozó fintort vágott, Anna viszont elmosolyodott.
- Marci, te ezen gondolkodtál.
A fiú elpirult.
- Én sose mernék belevágni... De ha ti igen, nos, vállalnám a jogi hátteret.


Ez a bejegyzés nem ér itt véget, olvasd tovább! »

- Én nem hülyéskedem - közölte Anna komolyan. - Ki kéne lépni ebből a taposómalomból.
Gergő az órájára pillantott. 16:32, villogott neonzöldben kézfejének bőre alól. Csúcsmodell, az összes zsebpénze ráment.
- Mégis mit csináljunk? Ha kijutunk az egyetemről, pénzt kell keresni, azt meg csak munkával lehet. - Vállat vont, és ettől meglibbent szintén neonzöld taraja. - Taposómalom, ördögi kör.
- Nem tudom, mi bajotok van - jegyezte meg halkan Marci. - Ha azt csinálod, amit szeretsz...
- Persze! - hördült fel Anna. - Mert szerinted mindenki azt csinálja, amit szeret!
- Meg aki ügyvédnek készül, annak nincs baja a leendő fizuval - kontrázott Gergő.
- Csak azt akartam mondani, hogy tanultam történelmet, és volt már egy olyan időszak itt, amikor a lakosság nagy része kivonta magát a becsületes, bejelentett munka és az adózás...
- Mert a vállalkozás nem becsületes munka?!
Marci behúzta a nyakát. Anna tizenegy éve holokungfuzott, már országos bajnokságot is nyert. Nem volt kifejezetten tanácsos feldühíteni.
- Dehogynem...
Csönd telepedett közéjük.
Ők hárman már gyerekkoruk óta ismerték egymást, mindannyian az Angyalföldi Rezervátumban laktak, egymás szomszédságában. A nagy 2045-ös árvíz után helyreállított kerületet elkerítették és bezöldítették fákkal, parkokkal. A régi épületek nagy része használhatatlanná vált, úgyhogy földig rombolták, és családi házakkal helyettesítették, amiket csillagászati áron értékesítettek a befektetők. Mindezt szüleik elbeszélése alapján tudták, de szívesen kérkedtek vele régen a gimnáziumban.
Marciék madárfüttyös teraszán napoztak éppen.
- Miért, milyen vállalkozást csinálnál, Anna? - szólalt meg újra Marci. Zavarában az implantját kezdte babrálni, azt az apró kis lukat a mutatóujja bütykén, ahova a tintát kell tölteni az ujjtollba.
A lány egy szemvillanásnyit sem habozott.
- Csillagértékesítés!
A két fiú tanácstalanul nézett egymásra.
- Kifejtenéd? - unszolta Gergő.
- Az emberek szeretnék, ha megmaradnának az utókornak. Rengeteg elnevezetlen csillag van, főleg most, a tavalyiak után. Mi egyszerűen csak lezsíroznánk a csillagászati hivatallal, hogy ha valaki el akar nevezni egy csillagot, az megtehesse. Na persze nem ingyen.
Gergő nem osztotta Anna lelkesedését. Belekortyolt a stílusosan neonzöld koktélba maga előtt, aztán megszólalt:
- Ez eléggé szélhámos dolognak hangzik...
A lány megrökönyödve nézett a zöldhajú fiúra. Tőle nem várt efféle reakciót.
- Úgy értem, ha az emberek továbböröklődési vágyát akarod megfogni, akkor jobb módszerek is vannak.
- Például a hibernálás - kottyantotta közbe Marci.
- Á, az régi - legyintett a másik kettő egyszerre.
- Rengeteg olyan cég van már, nem biznisz - toldotta meg Anna.
- Viszont az időtálló arckép... - jegyezte meg Gergő.
- Mi?
- Nemrég hallottam. Hologrammokat csinálnak az emberekről, és feltehetik a falra a 3D arcképüket. - Hatásvadász szünetet tartott, hogy megbizonyosodjon, mindketten figyelnek rá. - És ugye ennek van hagyománya is, még a festmények korából...
- Hm, ez nem is rossz ötlet...
- Ti holókat akartok csinálni más emberekről? - viszolygott Marci.
- Mozgó holókat! - tette hozzá Gergő.
- Mozgó holók...
Anna teljesen elmerült a gondolatban.
- Mint az a régi 2D-s mesefilm, amiben mozogtak a fényképek.
- Harry Potter - jelentette be tudálékosan Marci.
- Az! - Annát ismét elöntötte a lelkesedés. - Ger, szerinted ezt tényleg meg lehet csinálni?
A zöldhajú srác elkomorodott.
- Nos, az az igazság, hogy a holó szakszemináriumra nem igazán jártam be... - Aztán Anna összevont szemöldökét látva gyorsan hozzátette: - De utánanézhetek...
- Ennél még az is jobb lenne, ha szobrot csinálnátok - jegyezte meg Marci, és hogy ne kelljen barátai szemébe néznie, belekortyolt a bloody mary-jébe.
- Szobrot? - kérdezett vissza Gergő azonnal. - Ez a nagy ötleted?!
- Miért? Van olyan jó, mint a holokép... - kelt Marci védelmére Anna. Gergő sértődött arcot vágott, amitől a haja sápadt sárga árnyalatot öltött.
- Igen... és éppen tegnap volt a hírekben, hogy a 3D nyomtatás újabb lépcsőfokra lépett.
- Az mit jelent?
- Hát hogy most már tudnak szövetfelületet nyomtatni.
- Úgy érted, keverni az anyagokat? - bújt ki Gergőből a szakmai érdeklődés.
- Igen.
- Ez mit jelent? - kérdezte Anna.
- Azt, hogy pár év, és gyakorlatilag bármit ki fognak tudni nyomtatni - magyarázta Gergő mint a csapat műszaki szakembere. Régebben sokat vitatkoztak a lánnyal: Anna ugyanis pszichológiát tanult, és fennen hangzoztatta, hogy nem kíváncsi semmilyen kütyü működésére, amíg képes használni.
- Bármit?
- Aha. - Marci élvezte, hogy felé irányult az érdeklődés. - Akár egy házat is.
- Házat? - döbbent meg Gergő is.
- Megfelelően nagy nyomtatóval igen. Persze költségeket még nem számoltam...
- Na jó - fújt egyet Anna. - Maradjunk a realitások talaján. Szobrot mondtál?
Marci fellegekben járó tekintete egy csapásra visszafókuszált a lány pisze orrára, culkin-kék tekintetére. Sokan hordtak ilyen kontaktlencsét divatból, az idős színész parfümje pedig még népszerűbb volt.
- Igen, életnagyságú, háromdimenziós szobrot. Csak csinálsz egy 3D szkennelést a fickóról, betáplálod a gépbe, és már nyomja is kifelé.
- De nincs már rengeteg ilyen cég?
- Utánanéztem, nincs. Az ipari felhasználáson kívül csak kisebb konyhai és fürdőszobai eszközöket nyomtatnak.
- Ez mind szép és jó, de mégis honnan lenne pénzünk erre? - jegyezte meg Gergő rosszmájúan.
- Miért, mi kell hozzá? Csak egy megfelelő méretű nyomtató, meg az anyag. Nem, Marci?
- De. Egy ilyen gép a szállítással együtt 35 ezer euró. És lehet üregesen nyomtatni.
- És milyen anyagból?
- Hallhattad, bármiből - torkollta le Gergőt a lány. - Akár csokiszobrot is csináltathat magáról.
Gergőből kirobbant a nevetés. A többiek megkönnyebbültek: újra a régi csapat, együtt.
- Na és mi legyen a cégnév? - kérdezte Anna hirtelen.
Ezúttal Marci vágta rá rögtön a választ:
- Michelangelo!
Gergő utálkozó fintort vágott, Anna viszont elmosolyodott.
- Marci, te ezen gondolkodtál.
A fiú elpirult.
- Én sose mernék belevágni... De ha ti igen, nos, vállalnám a jogi hátteret.

Ez a bejegyzés nem ér itt véget, olvasd tovább! »

Az a pillanat a legfájóbb, amikor rádöbbensz, hogy nem bírod tovább. Amikor tudod, hogy feladod. Nem lehet másképp. Mindenki feladja egyszer. Amikor másokon múlik a te sikered, akkor könnyű beletörődni. Itt azonban csak magadra számíthatsz. Csak magadat okolhatod, ha nem vagy elég jó. És sosem vagy, mert embernek születtél.
- Raika!

A hang mélyen dübben. Valahonnan fentről jött, abból a világból, ahova tartozom. Kinyitom a szemem egy pillanatra, elgyönyörködöm a kékfekete végtelenben, a hajam hullámzásában, aztán bugyborékolva kifújom a levegőt, és pár tempós rúgással a felszínre lököm magam. Szinte berobban a tüdőmbe a levegő. Szeretem, ahogy a vízpermet szanaszét fröcsköl, mikor felbukkanok. Ahogy a szempillámon ottragad néhány ragaszkodó csepp a tengerből, mintha el akarnának kísérni addig is, míg a levegő világában vagyok.

Ez a bejegyzés nem ér itt véget, olvasd tovább! »

A fürdőszoba olyan elegánsan festett, mintha egy milliomos családi házban lett volna. Tágas helyiség csupa kék csempébe öltöztetve, a sarokban a színvilághoz illő sarokkád, a mosdó felett keretezett tükör, az ablak előtt kék függöny aranyszín összefogóval, a polcon patinás rendben álltak a fürdőszobai kellékek. Itt is mintha épp most takarítottak volna.
Ági becsukta maga után az ajtót, a mosdóhoz lépett, meleg vizet engedett, és az arcára fröccsentette. Ahogy a tükörbe nézett, nem volt kedve fintorogni meg kacagni, mint pár órával korábban.

Ez a bejegyzés nem ér itt véget, olvasd tovább! »

Zsigmondffyék esküvőjének napján metsző éle volt a szélnek. A hűvös októberi napra Csobánka majd' minden lakosa összegyűlt a templomtéren, s kétszáz vendéget a lakodalomba is meghívtak. Mindenki kíváncsi volt a menyasszonyra, a legkisebbik Zsigmondffy szíve választottjára.
Ilonkát egész reggel biztatni kellett: hogy nem túl kövér, nem túl sötét a bőre a hófehér tündérruhához, s hogy Misi igazán szereti. Az anyja még egy kupica pálinkát is itatott vele a nagy izgalmakra.

Ez a bejegyzés nem ér itt véget, olvasd tovább! »

Öcsémék lakásavató bulijára tartok. Semmi kedvem bájologni a jólszituált, kispolgári társaságban, ahol folyton sajnálkozó pillantásokkal illetnek. Gondolkoztam rajta, hogy az előző este felszedjek egy bögyös szőkét, hogy ne kelljen egyedül érkeznem, de aztán hagytam az egészet a fenébe - holott tudom, hogy erre a bulira csak párok, rosszabb esetben házaspárok jönnek el, így ha nem akarom kidobatni magam, csajozással csínján kell bánnom.

Szóval nincs valami jó kedvem - ráadásul az utazás is rengeteg zsetonba kerül, elvégre öcsémék már véglegesen fővárosi urak lettek. Mintha ott még a kutyaszar is aranyból lenne. Én meg, sajnálatra méltó vidéki tuskó, ünnepeljem tiszta szívvel, hogy fészket rak a volt nőmmel. Ó, nincs harag... volt már nekem jobb is, mint Márti. Minden ember egyenlő - csak egyesek egyenlőbbek a többieknél. Végül is, családban marad a szerencse: öcsémnek jutott pénz, paripa, fegyver, nekem meg a fagyasztott csirkék pakolása hajnalban.

Ez a bejegyzés nem ér itt véget, olvasd tovább! »

Katt - és már kész is volt a Langlois-album utolsó fényképe.

Az elsőt nem egészen három hónappal ezelőtt készítettem el, az Observatoire de Paris egyik kivilágítatlan, rózsaillatú hátsó kertjében, Anatole France márvány mellszobra mögött kushadva. Magánnyomozóként már hozzászoktam, hogy a cél érdekében bizonyos kényelmetlenségeket vállaljak, és a sötét sem zavart igazán. Csak állítanom kellett a fényképezőgépemen, hogy az éjszakai felvétel jól sikerüljön. Július hatodika volt, éjfél után két perccel. Életemben akkor látogattam el először az obszervatóriumhoz, sőt nem sokkal korábban tettem be először a lábam Meudon villanegyedébe. Őslakos párizsiként nem igazán szeretem a bourjois külvárosi területeken kóborolni, szinte zavar a tágasság. Hogy mégis miért vállaltam el a munkát? Mert kezdettől fogva pénzt szimatoltam. Nagyon sok pénzt.

Ez a bejegyzés nem ér itt véget, olvasd tovább! »

A szívem együtt dobbant az előttem futó léptekkel. Éreztem, hogy gyorsabban rohanok, mint az áldozatom, és az ajkam önkéntelenül ádáz mosolyra húzódott. Vadász voltam. Mindig az akartam lenni.

Az aszfalt szürke masszává olvadt a szememben. Csak én voltam és ő. A búzaszőke fürtök lépteinek dobszólójára táncoltak az összemosódott, graffiti-feliratú háttér előtt. Befordult egy sarkon, megpróbált kijátszani, de megéreztem, mire készül, így lendületvesztés nélkül rohantam tovább. A szűk sikátorban embermagasan állt az ipari hulladék, az aszfalt fényesen csillogott valami mérgező löttytől. A bűz az elviselhetőség határán kaparta az orrom; a két tűzfal között elsuhanva egy kiálló drótdarab felhasította a vállamat. Nem törődtem vele. A légzésem kezdett rapszodikussá válni; tudtam, hogy nem bírom már sokáig az iramot. Már régen utol kellett volna érnem a szukát... Átkozottul gyors volt.

Ez a bejegyzés nem ér itt véget, olvasd tovább! »

- Hello, kislány!

Az utca elhagyatott volt, az éjszaka felhős. A cigarettám füstje egykedvűen ölelkezett a levegővel. Belegondoltam, hogy mennyi idő eltelt, mióta utoljára magányosan álltam az utcán éjszaka, és kirázott a hideg.

- Kopj le.

A fickó negyvenes lehetett, kopottszürke haja úgy állt, mintha akkor kelt volna ki az ágyból. Persze, hogy részeg volt, a magafajták nem merik józanul megszólítani a nőket.

Ez a bejegyzés nem ér itt véget, olvasd tovább! »

Csurgó falura rátelepedett a köd. A szokásoshoz képest hűvösebb őszeleji éjszaka ígérkezett, így az asszonyok felszították a kemencék tüzeit, a férfiak pedig mind többen csatlakoztak a falu közepén összeverődő társasághoz. Szüretelés ideje volt most, így előkerültek az egy évvel ezelőtt elrakott borok, főleg a kovács pincéjéből, aki János névre hallgatott.
Ez a kovács volt a leggazdagabb a faluban, pedig nem csinált semmit, csupán folytatta az apja mesterségét. Az uraság azonban folyton adott neki munkát és bőségesen ellátta pénzzel, úgyhogy János volt szinte az egyetlen közöttük, akinek nem volt gondja semmivel. Itáliai asszonyt vett nőül. A faluban mindenki kedvelte a kovácsnét, mert olyan hihetetlen történeteket tudott mesélni a maga kevert nyelvén, amitől a falusi asszonyok szép lassan befogadták maguk közé.

Ez a bejegyzés nem ér itt véget, olvasd tovább! »

Kedves hallgatók! A múlt órán az ember fizikai felépítéséről ejtettem néhány szót. A mai alkalommal már veszélyesebb vizekre evezünk: az ember viselkedését fogjuk tanulmányozni. Tudom, hogy ez mindnyájuk számára érdekes téma, ezért megpróbálok minden egyes, számunkra talán furcsának ítélt viselkedési formára, és annak magyarázatára kitérni.

Talán az egyik legérdekesebb, máig megmagyarázhatatlan jelenségcsoport az úgynevezett "nagy testvér" jelenség. A viselkedésforma nevét maguktól a földlakóktól kapta, és lényege annyiban áll, hogy az emberek folyton úgy viselkednek, mintha valaki figyelné őket. Kőből épített fészkeikben teljesen egyedül is úgy viselkednek, mintha tudnák, hogy minden mozdulatukat látjuk, és ennek megfelelően még akkor is valamiféle norma szerint teszik a dolgukat. Arról nem is beszélve, amikor egymással kommunikálnak. Folyton szerepeket játszanak, sosem adják önmagukat. Sosem mondják ki, pontosan mit is gondolnak. Ha tegyük fel két ember szembehalad egymással, van, hogy nem veszik észre egymást, holott már a múlt órán megtanultuk, hogy a földlakók szeme ugyan csupán egy nagyon kis szögben lát, alapesetben azonban pontosan a haladási irányban. Ebben a feltételezett helyzetben a két ember között kollízió lép fel. Az egyik egyed felveszi a bocsánatkérő szerepét, és azonnal bocsánatot kér. A másik erre felveszi a kegyes szerepet, és azonnal azt válaszolja, hogy "Semmi baj", holott különféle bajok történhetnek vele a váll kificamodásától a táskája tartalmának kiömléséig.
Erre a szerepjátszásos viselkedési formára azért nyílik lehetőségük, mert ugyan az agyi kapacitásuk megengedné, mint azt már az előző órán láthattuk, mégsem használják pszionikus képességeiket. Ez azt jelenti, hogy se nem látnak egymás elméjébe, se nem könnyítik meg a kommunikációt azzal, hogy a maga egyszerű valójában, agyhullámokkal adják át az információt. Azonban míg az impulzus eljut az agytól a szájig, különös átalakuláson megy keresztül. A "nem" így válik "nem tudom, talán"-ná, a "hagyj békén, kérlek" pedig "sürgősen el kell intéznem valamit"-té. Ez a transzformáció aztán megerősíti a korábban megemlített szerepjátszási kényszert, és keletkezik ezáltal egy öngerjesztő folyamat.
Joggal merülhet fel önökben a kérdés, hogy miért nem használja ki az ember az agyi kapacitását. Ennek az érdekes kérdésnek a kutatásával telt el az elmúlt évszázadunk, mígnem neves kutatónk, GD151, aki Gerald Durrell néven az állatok tanulmányozásának alibije mögé bújva évtizedeken keresztül vizsgálta az emberi fajt, rájött, hogy mi a válasz e kérdésre. A földlakók között névtelenül, elbújva él egy fejlett, irányító réteg, akik tudják, hogy az emberi agy mire képes. Ők a szaknyelvben úgynevezett Individuumok. Az elnevezést azért kapták, mert általában nem érzik jól magukat a többi földlakó társaságában, heves kényszert éreznek az emberek társadalmának, felfogásának vagy egyéb területeknek a megváltoztatására. Ebben azután a nagy számok törvényének (IN42 - harmadik paragrafus) következtében folyamatosan kudarcok érik őket, és ez, kedves hallgatók, a kulcsa a kérdésünknek. Ugyanis az emberi agy, amennyiben kihasználják a teljes kapacitását, és ugyanakkor folyamatos kudarcok érik, egy erősen destruáló hatású folyamatot indukál a tudatalattiban. Ezt felmérve az Individuumok pontosan tisztában vannak azzal, hogy ennek nem szabad tömeges méretben bekövetkeznie, ezért a földlakók másik csoportja számára - akiket a szaknyelv Fogyasztók elnevezéssel illet - folyamatosan olyan elfoglaltságokat talál, amelyek az agyat butítják.
És ekkor jött létre az Individuumok legzseniálisabb találmánya: a pénz. Elhintették a Fogyasztók között, hogy a cél az, hogy ebből a tulajdonképpen értéktelen dologból (lásd: papírfecni, rézötvözet és átverés szavak az Intergalaktikus Lexikonban) kell minél többet összegyűjteni. Ezzel és még néhány hasonlóképp fantasztikus találmánnyal képesek kordában tartani az Individuumok az emberi tudatalattit.
Ilyen találmány például a tévé nevezetű készülék. Eddigi tanulmányaikból biztosan tudják, hogy az ember egyik legkedveltebb időtöltése a tévé nevezetű doboz bámulása. A különös tény magyarázata az előbbiekben keresendő, ugyanis arra szolgál, hogy az agy minél kevesebb megterhelést kapjon egy adott időpillanatban. Amíg a földlakó egyed a dobozt nézi, nem gondolkodik. Ha nem gondolkodik, akkor nem következhet be a katasztrófa, hogy feléled a tudatalattijában lappangó destruktív hajlam.
Éppen ezért ne csodálkozzanak, kérem, azon a tényen, hogy az ember ostobaságokat művel.
Neves emberológusunk, EP001 egyik legjelentősebb radiokristályában, a "Love Me Tender"-ben találhatjuk azt az érdekes tényt, hogy a földlakók hogyan viszonyulnak a saját fajtársaikhoz. Ő állapítja meg ugyanis, hogy az ember rádióhullámok vagy egyéb segédeszközök segítségével hosszú időn keresztül képes kommunikálni egy térben tőle távollévő egyeddel, ugyanakkor a fészke mellett lévő másik fészek lakóját, az úgynevezett szomszédot szinte nem is ismeri. Ha pedig ismeri, akkor általában ki nem állhatja. Irányítsák a figyelmüket például az egyik jellemző emberi mondásra: "A szomszéd hülye, mindig zöldebb". Értelmezését megtalálják EP001 már említett radiokristályában.
Még egy fontos adalék ehhez, hiszen az ember viselkedésformáihoz tartozik, hogy a kutatók öt évezrede figyelik az embert, és egyre inkább megerősítik azt a kezdeti megállapítást, hogy az ember önző. Végtelenül önző. Gondoljanak csak például arra a tipikus magatartási formára, hogy területeket kerítenek be és vallanak minden körülmények között magukénak. JJR17 mutatott rá erre a jelenségre legérzékletesebben. De ebben nem merül ki a földlakók önzősége. A földlakók mindig önmagukért cselekszenek. Még akkor is, amikor látszólag nem így van. Ha egy embertársukat ellátják pénzzel, nem azért teszik, hogy annak jó legyen, hanem hogy gondolatban megveregethessék a saját vállukat, hogy milyen derék emberek. Ugyanakkor viszont tudatalattijuk kisugárzása, hogy fantáziánkat jelentős mértékben meghaladó elvetemültségekre képesek, ha saját céljaikról vagy érdekeikről van szó. Neves kutatónk, JC00 megpróbálta mindezt elmondani a földlakóknak pár évezrede, de kommunikációs zavar és a nagy számok törvénye (IN42 - harmadik paragrafus) következtében nem járt sikerrel.
Nos, sajnos az óra végéhez közeledünk, így nem maradt más hátra, mint hogy elbúcsúzzam. Kérem, hogy a következő órára tekintsék át az említett anyagokat, és gondolkozzanak el a kutatási témájukon. A viszontlátásra!
ET81 kikapcs.

2002. október 28.

Ez a bejegyzés nem ér itt véget, olvasd tovább! »

Üresnek érzem magam, mint ottfelejtett, avas csokoládémikulás egy évszázados vitrinben. Pedig csordultig vagyok... olyannyira, hogy alig vánszorgok előre. És mégis fájdalmasan üres a létezés így, hogy nem találom őt. Mintha minden dallam, ami itt van belül, szívszaggató melódia volna... Ki kell adnom, csak egy egész keveset, mert különben összeesem.
Behunyom a szemem, és képzeletben tűszúrásnyi rést nyitok magamon. Csak úgy süvít ki rajta a bennem lévő sűrű kavargás, gyorsan be is csukom. Ennyi is elég volt. Fellélegzem, megállok egy pillanatra.

Ez a bejegyzés nem ér itt véget, olvasd tovább! »